Van egy dal, ami nagyon rólam szólt egy ideig, és minden nehéz pillanatomban visszatér. Azóta persze sok minden történt, elmúlt ez az időszakom, de akárhányszor hallom, tudom, hogy innen indultam. Volt idő, mikor én voltam Sally.... Megpróbálom lefordítani a szöveget, mert érdemes, van tovább mindig. :)

Sally sétál az utcán, oda se figyel a lépteire...

a földet nézi csak.

Sally egy olyan nő, aki már nem akar többet harcolni.

Sally már sokat szenvedett,

és már tudja, hogy mi minden dőlhet össze az életében.

Sally már ezerszer megbűnhődött minden hibájáért és gyengeségéért,

minden kedves simogatásért, amit azért adott, hogy ne érezze a keserűséget.

Hallod, hogy esik kint az eső?

Olyan szép hangja van...

Sally komolyan sétál az utcán, gondolatok nélkül.

Nézi az embereket közönyös tekintettel.

Olyan messze van már az az idő, amikor egy pillantás örvényt okozott a lelkében,

mikor az élet túl könnyű volt, és epret lehetett enni...

Mert az élet csak egy fuvallat, ami tovaszáll,

és az egész egy egyensúlyozás az őrület határán.

Hallod, hogy esik kint az eső?

Olyan szép hangja van...

De Sally, talán pont ez az értelme a vándorlásodnak,

talán a végére egy kicsit rosszul kell érezned magad...

De talán a végén ennek a szomorú történetnek valaki veszi a bátorságot,

hogy szembenézzen ezzel a bűntudattal,

és végetvessen ennek az utazásnak, hogy meg tudj élni minden pillanatot,

az izgalmaival együtt úgy, mintha az utolsó lenne.

Sally könnyeden sétál az utcán,

lassan este van.

Felkapcsolódnak a lámpák, és az emberek szaladnak haza, szaladnak haza a tévéjük elé.

Aztán egy gondolat fut át a fején...

Talán még nem veszett el az egész élet,

talán valaki még megmentheti,

és talán nem volt minden hibás.

Talán pont így kellett lennie,

talán, talán..... IGEN.

Hallod, hogy esik kint az eső?

Olyan szép hangja van...